David Edelstein, The New York Magazine, 2009. Február 27.
Zack Snyder Watchmen-je olyan hűséges adaptáció, amilyenről minden rajongó álmodik.
Alan Moore és Dave Gibbons vértől csöpögő szuperhős-képregénye eszelősen jó olvasmányélmény- miközben a szemünk falja a kockákat, és a tekintetünk vissza-vissza téved, majd ide-oda ugrál a panelek között, agyunk próbálja feldolgozni a látottakat. Mindenféle vitéz megtalálható itt; csapatembertől az ellenségesig, a régivágású álarcos-köpenyes idealistától a szociopata katonán át a dominaruhás femme-fatale-ig. Míg egyszer Rorschach a narrátor, egy ocsmány jobb-oldali nihilista harisnyával a fején, máskor Dr. Manhattan, a kék óriás, aki a Marson él, és mellesleg egyszerre van jelen minden idősíkban. Míg hőseink egy gyilkossági rejtélyt próbálnak megoldani, hogy megelőzzenek egy nukleáris armageddont, visszapillantások, és visszapillantásokbeli visszapillantások szakítják meg a cselekményt; emlékfoszlányok, egy párhuzamos képregényfolyam (az egyik karakter egy kalóz-képregényt olvas), apokaliptikus eseményekről tudósító tv híradókból
vett pillanatképek, háttértörténetek, melyeket mindegyikét a történet peremén játsszák ki. Amikor azt olvastam, hogy Zack Snyder (300), a film rendezője fogadkozik, hogy olyan keveset mozgatja majd a kamerát amennyire lehetséges (hiszen a képregényben is kimerevített képek követik egymást), Dr. Manhattanhez hasonló méretű bukást jósoltam. Moore és Gibbons minden lehetséges eszközt bevetettek, hogy a legtöbbet hozzák ki a képregényből, keményen feszegették médiumuk határait-és munkájuk most olyanok kezébe került, akik a saját médiumuk eszköztárát dobják sutba, hogy hűek maradjanak az eredetihez. Hogy ne lenne ezek után a Watchmen halott a vásznon?
Mindezek ellenére a film egy lélegzetelállító holttest, hatalmas, zajos, saját disztópiájától felpuffadt. A harci jelenetek hemzsegnek a CGI slow motion-től, hogy aztán ezeket megfejeljék egy hipergyors zúzás-fröcsögés kombinációval. A rajongók örülhetnek; a karakterek kiléptek papír világukból, s a történet mégis megőrizte (kusza) cselekményszálát. Rögtön a nyitányban egy fekete alak egy felhőkarcoló ablakán keresztül küldi másvilágra a kiöregedett szuperhőst, Comediant. Az eddig kívülálló őrzők pedig leporolják régi egyenruhájukat, és újra együtt indulnak harcba-bár lelkesedésük jócskán megcsappant, s reménytelenség telepedett rájuk, kivéve Rorschachot( Jackie Earle Haley), ő az egyetlen, aki összeesküvést sejt. Dr. Manhattan (vagyis a Billy Crudup után modellezett speciális effektusok) látja legsötétebben a jövőt; elidegenedve él az emberiségtől a Marson, és itt folytatja Proust-ot megszégyenítő befelé fordulását abban a hiszemben, hogy rákkeltő.
Mindeközben formás barátnője, Laurie, vagyis Silk SpectreII(Malin Akerman) összeköltözik szemüveges szeretőjével, Dannel,más néven Nite Owl-lal(Patrick Wilson). A nagy kék doki nélkül Amerika védtelen, a még mindig hatalmon lévő Nixon (Robert Wisden nagy orral) a Szovjeteket figyeli, amint az afgán határon szervezkednek, és beélesítteti a rakétákat. (A Watchmen a 80-as évek fegyverkezés elleni politikájának csúcsán keletkezett, miután Reagan megválasztása új világvége látomásokat inspirált, így már akkor is furcsának hatott, mára pedig egyenesen pesszimistának és naivnak hat.) Ahogy figyeljük, amint a megmaradt karakterek szép lassan eloldalognak, a két és háromnegyed óra után elkezd hiányozni az ehhez képest szinte hebehurgya Sötét Lovag.
A speciális effektusok között találunk azért roppant szorgalmas színészeket is. Pompás maszkjával a fején (amin a fekete foltok folyton ide-oda rendeződnek) Haley simán megnyerne egy „érdes-hang versenyt” Christian Bale ellen, a nyájaskodó őrült milliomos Veidt, vagyis Ozymandias szerepében Matthew Goode pedig egészen lenyűgözően beszél anélkül, hogy egyszer is ragozná a szavakat. Crudup (legalábbis valamilyen dimenziója) lelkiismeretesen dolgozik, Wilson Clark Kentet megszégyenítő komolysággal törölgeti a szemüvegét, és a formás Akerman naggggggyon dögös nejlonban, (bár a hangja kissé olyan, mintha Natalie Portman Amidalája szinkronizálta volna). Az elemek tehát életre kelnek, de a zsibbadtság mindent beborít. Alan Moore már jó előre jelezte, hogy nem szeretne szerepelni a stáblistán, ami mélyen érinthette Snydert, és munkatársait; hisz elkészítették az eddigi leghűségesebb képregény-adaptációt. A baj csak az, hogy az ilyen hűség megöli azt, amit meg kíván őrizni. A film mumifikálása befejeződött.
Forrás: http://nymag.com/movies/reviews/55005/
http://www.time.com/time/photogallery/0,29307,1882916_1852640,00.html