Greg Bruno, Council on Foreign Relations, 2009. február
A koalíciós országok afganisztáni csapaterősítését hét évig szorgalmazó Washington most úgy néz ki, arra a következtetésre jutott, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezetére (NATO) mint aki biztosítja a tálibok ellensúlyozásához szükséges katonai erőt, már nem számíthat. Ennek eredményeképpen az Egyesült Államok enyhített módszerein. Az elmúlt hónapban Robert Gates védelmi miniszter a törvényhozóknak kijelentette, hogy koalíciós partnereitől a civil támogatásra való fókuszálást kéri. Az Obama adminisztráció más tisztviselői jelezték: az Egyesült Államok egyre inkább az európai szövetségesekre hagyná a fejlesztési politikát. Obama emellett egy 17 ezer fős erősítést küld Afganisztánba.
Ha ez a szemlélet azt jelenti, hogy az Egyesült Államok megengedi óvatos európai partnereinek, hogy harcoló alakulatok nélkül vegyenek részt Afganisztánban, néhányan a NATO-n belül – köztük a főtitkár Jaap de Hoop Scheffer is – azon aggódnak, hogy ennek eredményeképpen a geopolitikára való európai befolyás csökkeni fog. „Amikor az Egyesült Államok egy komoly partnerre vár tervei megvalósításához, nem csak tanácsokat akar, hanem olyan partnert, aki kiveszi részét a kemény feladatokból – mondta Scheffer a NATO éves nemzetközi biztonságpolitikai konferenciáján Münchenben.
A tálibok hatalmának megdöntése, 2001 óta Afganisztán a hatvan éves katonai szövetség próbájának bizonyul. Kevesen vannak azok, akik szerint a Nemzetközi Biztonsági Támogatási Erők (ISAF) kiállta volna ezt a próbát. Amerikai katonák azon viccelődnek, hogy az ISAF valójában ezt jelenti: láttam, hogy az amerikaiak harcolnak (I Saw Americans Fight). De míg az ilyen laktanyai humor kihangsúlyozza a problémát, addig egy 2009. februári megállapítás (Daniel Hamilton, John Hopkins Egyetem) egyenesen arra a megállapításra jutott, hogy a NATO visszavonhatatlanul darabjaira hullhat, „amennyiben Európa és Észak-Amerika képtelen lesz az afgán-pakisztáni határvidékről származó fenyegetést felszámolni”.
Az, hogy a NATO egyáltalán beavatkozzon-e, s ha igen mikor, a tágabb misszióba, amerikai politikusok körében egyre komolyabb vitát képezi. A múlt hónapban Münchenben James Jones nemzetbiztonsági tanácsadó felszólította a NATO-t, hogy „kevésbé reakciós, mint inkább proaktív legyen” a fenyegetésekkel kapcsolatban. David H. Petraeus a Közép-Ázsiában állomásozó amerikai csapatok parancsnoka szerint a NATO-csapatoknak az afgán katonákkal egyetemben a lázadók elleni taktikai képességeket kellene fejlesztenie. Néhány európai állam máris elkötelezte magát a nyitásra. Ami Nagy-Britanniát illeti, a szigetország a már meglévő 8300 fős keret mellett egy háromszáz fős speciális egység kiküldését tervezi. Mások viszont a csapaterősítések ellen zúgolódnak. Franz-Josef Jung német védelmi miniszter szerint a katonai erő nem elégséges válasz. Franciaország elutasította a csapaterősítésekre szólító felhívást, s a külföldön állomásozó erők gyors lefaragását jelentette be. Kanada, Nagy-Britannia, Lengyelország, a nem NATO-tag Ausztrália és az Egyesült Államok mellett a legtöbb nemzetközi erő – kb. 55 ezer harcol a NATO parancsnoksága alatt – olyan megkötésekkel végzi tevékenységét, amely megnehezíti az önvédelmi hadműveleteket. Ez azt jelenti, hogy a jövőbeni harcoló alakulatok nagy része valószínűleg amerikai katonákból fog állni.
A NATO figyelmeztetései és a szövetségeseknek a katonai kalandorpolitikától való vonakodása a romló számadatok közepette hallhatóak. Egy új NATO-jelentés szerint a polgári áldozatok száma 2007 és 2008 között negyven százalékkal nőtt (2118-ra ugrott) – ez a legmagasabb szám az Egyesült Államok által vezetett háború alatt. A halálesetek legnagyobb része a déli és délkeleti területeken történt, ott, ahol növekedni látszik a tálib kontroll. Még sincs minden elveszve: Seth G. Jones, a RAND Corporation Afganisztán-szakértője azt mondja, hogy ha az amerikai és NATO-erők taktikát váltanak és kihasználják a lázadók gyengeségét, ahelyett, hogy figyelmen kívül hagynák azokat, a háborút még mindig megnyerhetik.
S hogy ezt elérjék, Washington minden bizonnyal vállára veszi a teher nagy részét – állítják szakértők. Az Egyesült Államok lelkes támogatói közül néhányan – különösképpen a britek – a kimerülés jeleit mutatják a hosszan tartó konfliktusokban (Irak és Afganisztán). A hazai politikai zűrzavarok szintén átírják a forgatókönyvet a szövetséges fővárosokban. A kanadai rádiótársaságnak adott interjúja alatt Obama kitért egy kérdés elől arra vonatkozóan, hogy kormánya vajon kéri-e a kanadai harcoló alakulatok támogatásának folytatását, miután az ország mandátuma 2011-ben lejár. A katonai alakulatok újbóli küldése kényes ügy a kanadai politikusok számára. Ahogy Anthony H. Cordesman (Center for Strategic and International Studies) látja, ez egy egyszerű igazságot sugall: ha szeretjük, ha nem, „Afganisztán Amerika háborúja”.
Forrás: http://www.cfr.org/publication/18560/displacing_nato_in_afghanistan.html