A közép-amerikai országban lezajlott baloldali fordulat kapcsán visszatekintünk az állam történetére.
The Economist
1992. február 1.
Néhány millió menekült, hetvenötezer halott, egy 5,5 milliós nemzet elszegényedve – és sok egyéb más probléma, amely ellen több mint egy évtizede vette fel a kesztyűt El Salvador, még mindig olyan kínzó, mint régen. A február elsején deklarált béke mélységesen üdvözlendő, s nem utolsósorban annak a bizonyítéka, hogy mennyire is hasznos tud lenni az Egyesült Nemzetek Szövetsége (ENSZ). De mi végre volt az a sok nyomorúság?
El Salvador sokáig egy kis boldogtalan oligarchia volt. Balszerencséje, mint szomszédjának, Nicaraguának, hogy olyan figurává vált egy sakktáblán mely Angolától Afganisztánig terül el. Az oroszok elvesztették a játszmát, de nem ezen a harcmezőn, hanem otthon. El Salvadorban az amerikaiak elfogadták a hosszú időn keresztül visszautasított ENSZ - közvetítést, hogy befejezzék azt a feladatot, amit annak előtte nem tudtak.
Belharcként kezdődött. 1980-ban salvadori földbirtokosok és kávékereskedők puccsot szerveztek, irányították a rendőrséget, a bírói testületet és egy kisszámú hadsereget, hogy biztosítsák a régi szokásokat, amellyel viszonylag gazdagok tudtak maradni, a nép pedig szegény. Az ellenálló salvadoriakat – köztük sok egyházi személyt - megölték, száműzték, sokuk fellázadt. A szovjet kormány és a kubai tisztviselők felfegyverezték szövetségeseiket, akik így a felkelés élére álltak. Végeredményben – ez volt a hidegháború nyomasztó szimmetriája – Ronald Reagan az amerikai kontinensen ezt a helyet választva húzhatta meg a vonalat a kommunista befolyás ellen.
Mentségükre legyen mondva, hogy az amerikaiak terve nemcsak katonai volt. Egy olyan nagy ívű stratégiát tartalmazott, amellyel a lázadók támogatását akarták felszámolni, a demokráciát, földreformot és polgárjogokat pedig elősegíteni. Ugyanakkor az Egyesült Államok egy új salvadori hadsereget kezdett kiképezni, a már meglevő 16 ezerhez ily módon 46 ezret hozzáadva. Az új hadsereg azonban ugyanolyan lusta és korrupt volt, s a régihez hasonlóan ugyanúgy vonakodott harcolni. Noha kevésbé volt vérengző (az amerikai védelmi minisztériumnak jelentő RAND Corporation szerint a hadsereg és ügynökei 1981-ben tízezer embert gyilkolt meg, míg 1990-ben csak százhatot), soha nem állt teljes ellenőrzés alatt. A katonák legutóbbi áldozatai között a lázadókkal folytatott béketárgyalások jezsuita közvetítőinek csoportját találjuk. Ezekért a gyilkosságokért két tisztviselőt hosszú börtönbüntetésre ítéltek – az első olyan katonákat, akiket ilyen bűncselekményekkel marasztaltak el. A gyilkosságokat elrendelő parancsnokot, más katonai bűnözőkhöz hasonlóan, a békeegyezménnyel járó amnesztia mentette meg.
Az amerikaiak az elmúlt tíz évben hat milliárd dollárt költöttek El Salvadorra. A demokrácia elősegítésére tett erőfeszítései vegyes eredményekkel zárult. 1989-ben háborús időszakban három választóból csak egy mert az urnák elé járulni, amely Alfredo Cristianit, egy gazdag és pragmatista politikust juttatott az elnöki székbe. Nem tudta azonban megakadályozni pártját, az ARENA-t abban, hogy ne próbálják manipulálni az 1991-es kongresszusi választások eredményét, amelyen azonban nem tudtak tiszta többséget szerezni. A háború évei alatt a régi uralkodó elit megtalálta a módját, hogyan tudná megakasztani az Egyesült Államok által vágyott társadalmi változás folyamatát; a földreform kudarcba fulladt; a bíróság korrupt maradt – vagy erőtlen.
A lázadók, akiket végül nem tudtak a csatatéren legyőzni, azt mondják, üdvözlik a békét, mely igazságszolgáltatási reformot, földreformot, a hadsereg létszámának radikális csökkentését ígéri, s 1994-ben a választások folyamán, amikor a kormány kritikusai - amelyet már nem egyesített többé mesterségesen az elnyomás - azt remélték, hogy a gyilkosságtól való félelem nélkül tudnak ringbe szállni. Ezeket a választásokat az ENSZ és más szervezetek felügyelték, a szervezés feladatát pedig Cristiani kormánya látta el, aki megértette, hogy a prosperitása és a túlélése az olyan embereknek, mint ő maga is, az amerikai pártfogástól és anyagi támogatástól függ.
Még mindig szükségük van a segítségre
A béke konszolidálása törődést és pénzt igényel. Az Egyesült Államok által többé már nem fizetett nagy hadsereget fel kell oszlatni; ugyanez a sors kell, hogy várjon a kisebb, de hatékonyabb gerillacsapatokra, akik még mindig rajta tartják kezüket az ország nagy részén. Ahhoz hogy az amerikaiak azt a stabilitást fenntartsák, amit célul tűztek ki, továbbra is pénzelniük kell a salvadoriakat, hogy megtartsák a törékeny békét, legalább addig, amíg egy demokratikus, jogkövető kormány meg nem mutatja, hogy el tudja hozni az ország számára a hőn áhított társadalmi reformokat.
http://www.economist.com/opinion/displayStory.cfm?story_id=13311602&source=hptextfeature#top
.jpg)
